-= A mi oldalunk a neten =-

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Köszöntjük weblapunkon

Feked project

E-mail Nyomtatás PDF

Sokan kérdeztétek, megpróbálom megfogalmazni a főbb vonalakat, bár valószínűleg nem lesz egyszerű, és nyilván lesznek, akik nem értenek majd meg bennünket. Nem vagyunk egyformák, éppen ezért már most, az elején én kérek elnézést mindenkitől. :)

Tehát: leköltöztünk, négy gyermekünkkel. Budapestről. Nyilván adódik a kérdés: miért?

Fontos lenne, hogy mielőtt folytatjuk, az olvasó elolvassa Wass Albert Ember az országút szélén című művét.

Bennem, - most nyilván csak a magam véleményét írhatom meg ezzel kapcsolatosan - a legmélyebb nyomot, és az induláshoz szükséges bátorságot ez a könyv adta. Négy gyermekkel akik éppen abban a korban vannak ahol még fogékonyak a szépre, a falura, az emberi közösségre, az értékekre nem volt kérdés hogy el kell jönnünk a városból. A kérdés inkább az volt el tudunk-e szakadni az urbanizáció köteleiből, a mindent megkaphatsz minden helyben van, mindent neked most, és bármikor csomóiból. Mert igen: egy faluban nincs 3 bevásárlóközpont 2km-es körzetben, nincs színház, nincs mozi, nincsenek múzeumok és a hivatali ügyek intézése, az orvos, az iskola sem olyan egyszerű. Sőt - mily borzalom - itt még térerő sincsen...

Feked

Aztán ott a falu fogalom (illetve kategória) definíciójának problémája is, nem közigazgatásilag, hanem a belülről fakadó emberi igény alapján mi felel meg a gondolattal játszóknak? Legyen azért egy picit nagyobb, mert akkor van iskola, orvos, esetleg még múzeum, és szórakozóközpont is, vagy éppen ellenkezőleg: legyen kicsi, zárt és emberi léptékű? Érezhető már a kérdés felvetéséből is a személyes álláspontom, nem is gondoltam hogy titkolnám.

Abszolut városi (békásmegyeri lakótelepi kulcsos) gyerek voltam, és ott is kezdtem el dolgozni, a városi élet átszőtte a létem. De akkor, és ott ezzel nem is foglalkoztam, a létezés egyéb dimenziói számomra ismeretlenek voltak. Mindaddig, míg egyszer az élet úgy hozta, hogy elkerültem egy zárt sváb falucskába, a nagybörzsönyi hegyek közé és ott kezdtem el dolgozni. Más dimenzió, más értékrendek, egyszerűen más élet fogadott. És bár reménytelenül lehetetlennek tűnt ötről a hatra jutni, az akkori vegetatív 4 évig tartó ottani létezésem meghatározóvá vált későbbi életemben. És persze eljöttem, vissza a városba, az egzisztenciáért, az állítólagos biztos anyagi háttérért, a lehetőségek bőséges szarujához. Persze, munkanélkülinek. És reménytelenül kilátástalannak ítéltem a jövőt, ahogy a huszonéves a maga ereje teljében képtelen elképzelni hogyan lesz neki valaha saját telke, kis albérlete, vagy lakása, a semmiből számomra is képtelenségnek tűnt bármi apró valamit alkotni...

Aztán lett egy lakásunk, később egy saját házunk, autónk, és jöttek a gyermekek is. Bölcsődébe nem jártak, ovodába is csupán a kötelező utolsó évben, és aztán jött az iskola. Most a legnagyobb 4., a következő 2. osztályos, van egy "kötelező" ovodás és egy "otthonbaba". Így jöttünk el.

Nekem könnyű, mondhatják hisz mindenem megvan, nincs miért aggódnom. Dehogy nincs, én is ugyanazért aggódom, a gyermekekért, az egészségért, a békességért, a szépségért, a jóságért... mert másért nem érdemes.

Mi a munka? Mi a ház, mi az autó, és mik a körülöttünk lévő tárgyak? Mi a pénz, mi a vélemény, mi a rossz, vagy a jó? Nyilván ahányan vagyunk annyiféleképpen vélekedünk róluk, és mindig vannak, akik - valóban!- bölcsebbek nálunk. Rajtunk múlik megtanuljuk-e tőlük az igazságot, megértjük-e a szándékukat meglátjuk-e bennük a hosszú évek tapasztalatát?

És akkor a miért-re adott válaszom: a másik dimenzióért. Azért, hogy a gyermekeim most érezhessék a kétfajta létezés közti különbséget. Félreértés ne essék: érezhessék, nem feltétlenül érthessék. Arra ráérnek később is. Nem vagyok urbanizáció ellenes, nincsenek problémáim a városokkal, ismerem őket annyira, hogy megértsem az előnyeiket és tisztában vagyok szükségességükkel is. De látom a falvak vesztét, látom, hogy most még van esély az érzés átadására, amire néhány év múlva már nem nagyon lesz remény. Látom a pusztuló, kihalófélben lévő falvakat, mindegy merre indulunk el az országban, szinte sehol nem találunk számottevően növekvő vagy virágzó falut, ami már ne lenne város... Néha érzem hogy van még remény, de legtöbbször ennek ellenkezőjét tapasztalom.

Mi más a faluban? Elsősorban a léptékek. Emberiek. Aztán az értékek, amiket mi már elfeledtünk, mert számunkra már más adódott, illetve mást tanultunk. A közösség, ami összetartozást valahová való tartozást, magunk és mások elfogadását is jelenti. A személyesség, ami "mindegy hol vagyunk mindig azok vagyunk akiknek megismertek benünket" érzésként jelenik meg akár a boltban, akár a buszon, akár csak egy csendes délutáni séta közben a főutcán. Mert a városban lehetsz "más", itt nem lehet elrejtőzni, itt élni lehet... :)

Módosítás dátuma: 2012. február 05. vasárnap, 10:03
 

Feked project 2.0

E-mail Nyomtatás PDF

Régen jelentkeztem, eltelt egy év is immár, a szavazásnál pedig néhányan várják a folytatást. A kedvükért néhány frissebb gondolat.

Immár több mint egy évvel a hátunk mögött néhány gondolat megfogalmazódott bennünk. Egyrészről ami biztos: Rorate utánnem fogunk önszántunkból visszamenni Budapestre. Számunkra – felnőttek számára - élhetőbb a jelenlegi környezet, lassan megszokjuk az ezzel járó többletmunkát, és talán – néhány év múlva – be is fogunk tudni illeszkedni az itteni közösségbe.

És akkor a gyerekek… Néha kérdezgetjük őket, és összességében azt hiszem, nagyon élvezik az itteni létet, bár ilyenkor mindig nehéz eldönteni mennyire tudják párhuzamosan elképzelni a városi létet a jelenlegivel. Valószínűleg egy idő után ez válik teljesen természetessé, és a városi veszik az idő homályába, de talán most még elég közeli emlékekkel rendelkeznek az összehasonlításhoz. A nagyobb lányok továbbra is itthon tanulnak magántanulóként, és még mindig ezt szeretnék… Eközben persze a közösségekbe való integráció is zajlik. Korábban jártak sváb táncházba, de onnan egyikük kissé kikopott – volt egy kellemetlenebb táncpartnere, aki nem volt kellően toleráns a kezdő táncossal szemben, ez pedig alkalmat adott arra, hogy az inkább olvasni szerető gyermekünk kihúzhassa magát a feladat alól – ez aztán lassan a másik lányunknak is döntési helyzetet teremtett. Merthogy előtérbe került egy magyar táncház, ahová a kicsi szívesen ment volna, s ha már ment, és nem ütközött mással, így a nagy is elment vele. Hogy minden kerek legyen, a harmadik testvér – a kisebb fiú - is velük tartott, hisz az autóban mindegy hányan ülnek, Néptáncha már megyünk… A döntéskényszer a nagyobbik lány számára - a két táncház közti választás - végül a magyar táncház javára dőlt el, aminek kézzelfogható eredménye a karácsonyi fellépés lett, ahol mindhárom csemete felléphetett. A negyedik kicsi korban még aprócska, így számára csupán a nézőtérről való rácsodálkozás maradt. A műsor – városi szemmel is – színvonalas és jól sikerült volt, a közösség és a hangulat pedig nagyon személyes. A nagyvárosban ritkán látni olyat – bár már találkoztam vele -, hogy a szereplők válogatás nélkül megvendégelik a nézőtéren ülőket, itt pedig ez történt.

Emellett párhuzamosan folyik a zeneiskolai project is, fuvola, furulya, valamint friss erőként hegedű vonalon egyaránt. A kisebb léptékeknek köszönhetően a művészetek iránt fogékonyabbak itt is ott is azonosak, sokan járnak néptáncra, akik zeneiskolások, és fordítva. Néha egy-egy plusz szereplés – öregek napi műsor, templomi alkalmak, születésnapi műsorok - és az azokra való készülődés megspékeli a hétköznapokat, de talán ezek azok a gyöngyök, amiket láncra fűzve magunkkal vihetünk életünk során, hogy a nehezebb időkben előhúzzuk őket, s gyönyörködhessünk bennük.

Jó látni, ahogy a gyerekek – talán még nálunk is jobban – eligazodnak az itteni világban, alkalmazkodnak, ismerkednek, barátkoznak, és építik kapcsolataikat. Szálakat szőnek, talán nem is tudatosan, melyek aztán kapcsokká válnak. Némelyik talán olykor el-elszakad, vagy tehermentessé válik, hogy átadja helyét egy másik szálnak, de az Élet ettől lesz olyan változatos és kerek.

Karácsonyi koncert

Néha elgondolkodunk rajta, vajon mindaz, amit mi itt „kísérleti” jelleggel végzünk, hosszú távon igazolódik-e, de ezek azok a kérdések, melyre majd később kapunk választ. Nem szeretek politizálni, de a példa talán érthető: a rövidtávú döntések – oktatás, egészségügy, nyugdíj – mindig hosszú távú következményekkel járnak. Amit itt és most elrontunk, annak következményei a legrosszabbkor köszönnek majd vissza ránk, talán akkor, amikor nem is várnánk. Ebből a szempontból én magamat antiszociálisnak tartom, nem tudom elképzelni a gondoskodó – nyugdíjat adó – államot, ahogy az egészségügyi szolgáltatásokért is fizetek, pedig vonják a fizetésemből a járulékokat. A gyermekeim itthon tanulnak, és igyekszem, amennyire lehet függetlenné válni a politikától, a szolgáltatóktól és a szociális hálótól. Maradi is vagyok, mert nem tudom elképzelni azt, hogy valaki pénzéből vegyek valamit… és borzasztóan bosszant, hogy míg én nem veszek fel hitelt, hogy az életem független lehessen a külső „hatásoktól”, addig az „állam” – pártoktól függetlenül - megteszi ezt helyettem, és tudatosan többet költ, mint amennyi bevétele valaha is lehet. De ez ismét politika… aminek semmi helye itt. Majd folytatom, ha kitisztultam... :)

Módosítás dátuma: 2012. február 05. vasárnap, 10:02
 

Otthonoktatás 1.0

E-mail Nyomtatás PDF

Másfél év távlatából már érzek magamban annyi bátorságot, hogy megfogalmazzam ezirányú érzéseimet, tapasztalatainkat.
Korábban már értekeztem arról, hogy mennyire eltávolodtam a mai magyar oktatási rendszertől, illetve mennyire másként látom én a tanítást. Tanárként és oktatóként az oktatási rendszer szinte minden szintjét tapasztalatból ismerem, tanítottam vidéki és fővárosi általános iskolákban mind az alsó mind a felső tagozaton, középiskolában, jelenleg főiskolán, és korábban 10 évig a felnőttek képzésében is részt vettem. Láttam, és értettem néhány szükséges változtatást a rendszer(ek)ben, de mindig azt éreztem, hogy csupán rövidtávú céllal születnek, és csak a felszínt kapargatják. A legfurcsább számomra mindig az volt, hogy bár folyamatosan változtak a jogszabályok az oktatási rendszer minden szintjén, a tanárképzés állandóan megmaradt a "régi", beváltnak tartott módszereknél. Nem mintha ezzel kapcsolatban lennének kifogásaim, talán ez az egyetlen biztos pont, amihez még igazítható valamilyen szinten a rendszer. És talán emiatt működik még egyáltalán a mai magyar oktatás...
A döntésünkről. Amikor vidékre költöztünk, akkor már korábban megfogalmazódott bennünk a magántanulói státusz igénye, de mindaddig nem körvonalazódott sem az igény, sem az ezzel járó adminisztratív teendők előtérbe kerülése. Két nagyobb gyermekünk addig a rendszer részeként elvégezte a harmadik, illetve az első osztályt. A költözés azonban felvetette azt a problémát, hogy az eddigi viszonylag magas szinvonalú oktatáshoz képest az itteni iskolákban a gyermekeink esetleg az alacsonyabb szinvonalú oktatás miatt elveszítik azt az előnyt amit addig sikerült megszerezniük. Némi adminisztratív utánjárás után végül a korábbi (fővárosi) iskola magántanulóiként kezdték meg a következő osztályt, természetesen magántanulóként. Ez félévenkénti vizsgát jelentett, és én igyekeztem heti-kétheti rendszerességgel konzultálni a korábbi oktatóikkal tanáraikkal. Talán szerencsénk is volt, hisz az iskola pozitívan állt a dologhoz, de az év végére belátták, hogy számukra ez pusztán teher, fejkvótát az állam nem ad a magántanulók után, így inkább megpróbáltak lebeszélni bennünket a magántanulói státuszról. Ezzel a budapesti oktatásból kikerültünk, és keresnünk kellett egy hozzánk közelebb lévő iskolát, mely befogadóbban áll a magántanulók irányába, ezzel kapcsolatosan esetleg még tapasztalatokkal is rendelkezik, és hajlandó a gyermekeinket - és velük együtt a szülőket is - felkarolni ezen a téren. Ez sikerült is, és itt is túl vagyunk már az első félévi vizsgákon, melyek alapvetően jól sikerültek, kisebbik gyermekünk egyetlen 4-est gyűjtött be az összes többi eredménye jeles, a nagyobbik - immár felső tagozatos - már nehezebben birkózott meg az akadállyal, nála a 4-es és 5-ös jegyek felváltva sorakoztak, 4,5 átlagot alkotva. Az eredményekkel a magam részéről tökéletesen elégedett vagyok.
Azért vannak bennem kérdések, és persze illene megfogalmaznom az elvárásaimat, nomeg a kötelezettségeimet is. Nézzük.
A rendszer - a magántanulói státusz - alapvetően úgy tűnik jogilag működőképes. Természetesen iskolánként, és igazgatónként változó a dolog, alapvetően a jogszabályok az igazgatók hatáskörébe rendelik a döntést. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a felelősség őket terheli, amit természetesen áthárítanak az érintett tanáraikra. Jogilag a szabályozás megengedő, vagyis elméletileg csupán az év végi vizsgák kötelezőek a rendszerben, melynél eldől, hogy a magántanuló folytathatja-e tanulmányait a következő évfolyamon. Gyakorlatilag az iskola ezért semmiféle támogatást nem kap, fejkvóta a magántanulókért nem jár, így az iskola számára alapvetően csupán teher a magántanulói státusz. Ettől függetlenül azonban vannak olyan iskolák, ahol erre felkészültebben reagálnak. A budapesti iskolában például előttünk néhány évvel csupán egyetlen magántanuló volt, egy nyolcadikos lány, aki teherbe esett, így  - érthető okokból - magántanulóként folytatta és fejezte be tanulmányait. Szintén a budapesti iskolában az igazgató konzultált az érintett tanárokkal, és a családsegítőtől is kért egy hivatalos papírt arra vonatkozóan, hogy megfelelő indoklással kérjük a státuszt. Ezzel gyakorlatilag az összes lehetséges adminisztratív utat végig kellett járjuk, s a végén az igazgató nem is dönthetett másként, mint az engedély megadásáról. A következő évben azonban már egyértelműen jelezte, hogy nem szándékozik az engedélyt megadni, függetlenül attól, hogy az eredményeink jók, és a szükséges igazolásokat újra be tudnánk szerezni. Jogilag lehetett volna vitatkozni ezzel, de mi úgy döntöttünk, hogy érdemesebb támogatóbb iskolát találni ehhez a projekthez. Az általunk megtalált intézményben az igazgatóval történt személyes beszélgetést követően rögön megkaptuk az engedélyt, az iskola felkészült a magántanulókkal való kommunikációra, már több évfolyamban több ilyen hallgatójuk, diákjuk is volt és jelenleg is van. Ez számunkra megnyugtató, és mentesít bennünket a jogi és egyéb utak terheinek nyűgjétől, végre koncentrálhatunk arra, amiért elkezdtük ezt az egészet.
A kérdések: miért kell ennek a rendszernek ilyen kuszának lennie? Miért nem jár fejkvóta a magántanulók után, vagy ha az iskola nem kapja azt meg, akkor miért nem kapja meg azt a szülő? (Én természetesen elfogultság és gondolkodás nélkül az előbbi mellett tenném le a voksomat, kapja meg az iskola a fejkvótát! Elvégre a diák itt is ott is diák, és teljesítit az állam által elvárt kötelezettségeit, sőt, nyilván adófizetője is lesz annak. Kicsit a diszkrimináció érzése is megfogalmazódik bennem, talán lehetne írni a megfelelő fórumoknak ezügyben?) Érdemes-e jobban szabályozni a magántanulói státuszt? A kérdések költőiek, én amellett lennék, hogy egyértelműbbé kellene tenni, hogy ki és milyen feltételek mellett választhatja ezt a tanulási formát, és ki és milyen feltételek mellett engedélyezheti - vagy utasíthatja el - ezt.
A magunk részéről a korábban már említett minőségi szint megtartása volt az elsődleges ok, de természetesen volt más egyéb apró tényező, mely a magántanulói státusz melletti döntésünket befolyásolta. Én például láttam a rendszer hiányosságait, éreztem a tanárok túlterheltségéből fakadó legjellemzőbben alkalmazott módszerek negatív hatásait. Az oktatók általában a középmezőnyre optimalizálják az oktatást, a gyengébbekkel és az erősebbekkel nem igazán képes mit kezdni a rendszer. A gyengébbtől elvárja hogy a középmezőnyhöz igazodjon, az erősebbtől pedig annyit vár, hogy örüljön annak, hogy már ezt is tudja, és ha lehet húzza meg magát... Jellemzően ezek a - hivatalosan talán nem is igazán létező - konfliktushelyzetek vezetnek az iskolai rendszerben előforduló egyéb problémákhoz. A gyermekeink hazatérve az iskolából mindig hoztak magukkal leckét, amit meg kellett írniuk, így gyakorlatilag szinte a nap teljes egésze tanulással telt. Voltak olyan részei a tananyagoknak, ahol a tanár mintha nem a probléma magyarázatát adta volna át, hanem az adott feladat megoldására adott volna egy sémát. Ez bizonyos gyermekeknél nem igazán működhet. Többször szembesültünk a gyermek szájába adott válaszokkal, az egyszerűen kiegészíthető egyértelmű kérdésfelvetésekkel. Feleségemmel mindketten rendelkezünk tanári vénával, így többször megfogalmazódott hogy mi mit tennénk másként, ezt a bizonyos részt hogy kellett volna megtanítani. Ez is a döntésünket erősítő előzmény volt. Feltétlenül fontos hangsúlyoznom azonban, hogy ez nem a volt tanárainkkal szembeni negatív megnyilatkozás, egyszerűen a rendszer ilyen, képtelenség frontálisan ilyen létszámú osztályokban megfelelő módon oktatni, tudást átadni. Természetesen foglalkoztunk a magántanulókkal kapcsolatos eddigi tapasztalatokkal - meglepően kevésnek tűnik a dokumentált eredmény, tapasztalat - olvastunk könyveket a témával kapcsolatban, értekeztünk gyakorló otthonoktatókkal, részt vettünk egy konferencián, olvastuk a fórumokat, a jogi lehetőségeket, a lehetséges utakat. Furcsa, hogy bár újnak tűnik a dolog magyarországi viszonylatban, illetve nagyon keveset hallunk róla, mégis messzi gyökerekre vezethető vissza a magántanulói dolog. Elég, ha arra gondolunk, hogy régen az országok vezetőit magántanárok tanították, a legnagyobb korai gondolkodók is uralkodók, vezetői rétegek tanítói, oktatói voltak. Mindettől függetlenül is nehezen született meg a végső döntésünk, de nem bántuk meg. A legtöbb magántanulónál érdekes módon komoly szerepet játszik a vallásosság is, vannak akik kimondottan emiatt vállalják az otthonoktatást. Nálunk ez ennyire nem játszott szerepet, bár mi sem örültünk amikor a gyermekeink "szocializációja" során voltunk kénytelenek "megismerkedni" bizonyos celebekkel, sorozatok hőseivel, valamint az általunk nem preferált csúnya beszéddel, udvariatlan viselkedéssel, vadsággal. Ráadásul ezen vadhajtások visszavágása, nemesítése mintha dupla akkora erőfeszítést igényelt volna, mintha a családi közösségen belüli értékrenddel találkoztak volna csak. Persze nem arról beszélünk, hogy burokba kell zárnunk a gyermekeinket - mi sem abban éltünk!-, vagy meg kell védeni őket az evilági veszedelmektől - ez képtelenség, és ők is részei lesznek a rend(szer)nek -, hanem ebben a korban szükségesebb a helyes értékrendek elsajátításához vezető utat megmutatnunk, ami csak úgy tűnik lehetségesnek, ha többet tölthet együtt a családdal, és kevesebb időt az iskolai rendszerben. Utána már talán jobban megérti miért olyan a világ amilyen, és miért van az, hogy mások a szabadidejükben mással foglalkoznak mint mi.
Persze vannak bennünk is kétségek. Amitől még most is tartunk: mindaz, amit most elkezdtünk és űzünk immár másfél éve, tényleg a jó út-e? És ha már itthon tanítunk, akkor jól csináljuk-e, vagy lehetne másként esetleg még jobban? Mennyire ragaszkodjunk az iskolai rendszer elvárásaihoz, és mennyire távolodjunk el tőle ha úgy érezzük hogy az hasznosabb lenne? Pontosan mi a célja az iskolának? Önálló tanulásra nevelés, az Életre való felkészítés, a szabályokhoz való igazodás kikényszerítése, szocializáció, vagy valami más? Valóban szükséges minden tárgyat teljes mélységében elsajátítani, vagy a Waldorf rendszer felé érdemes fordulni? Esetleg ötvözzük a pozitívnak tűnő elemeket? És ezek még csupán a konkrét kérdések, vannak árnyaltabbak és talán fontosabbak is: például hogyan oldható fel a szülő-tanár kettős helyzetből eredeztethető konfliktus?
Sok kritikus, a magántanulói státusz ellen fellépő érzi úgy, hogy ez nem lehet járható út. Érzem én, hogy egy pedagógus számára az ezt az utat választók vele szemben fogalmaznak meg egyfajta kritikát, így nyilván megpróbálnak érveket felsorakoztatni az iskolarendszer mellett. Nem kívánok vitába szállni senkivel, igyekszem alázatosan elfogadni mindenki saját véleményét a témában, mi mégis így döntöttünk. Az is lehetséges, hogy bizonyos idő elteltével, vagy a körülményeink megváltozásával új helyzet áll elő, melyben már nem ez lesz a legoptimálisabb megoldás, és egy újabb utat kell választanunk. Jelenleg azonban ezt járjuk, s úgy tűnik nincsen olyan elágazási pont, mely mostanában döntéshelyzetbe hozna minket. Továbbá természetesen mi is megfogalmaztunk néhány negatív gondolatot a hagyományos oktatási rendszerrel kapcsolatban, és jelenleg azt látjuk, hogy ezen az úton lehetünk hatékonyabbak - hangsúlyozottan! - a gyermekeink jövője érdekében.

Módosítás dátuma: 2012. február 08. szerda, 14:59
 

Nat-tervezet kommentár

E-mail Nyomtatás PDF

Nat-tervezet kommentár egy otthonoktató szemével...

Nyilvánvalóan elfogult vagyok egy bizonyos irányban, ennek ellenére igyekeztem "függetlenül" átnézni a nemrég publikussá tett Nat-tervezetet. Minden igyekezetem ellenére inkább kritikus véleményem van róla, mint pozitív, de ez azt hiszem több oknak is köszönhető. Még mindig az a véleményem - ahogy ezt korábban már megfogalmaztam - hogy a felszínt kapargatjuk, miközben a rendszer egészét érintő változásokra lenne szükségünk. Továbbá a mostani "államosítások" - eltekintve attól, hogy az állam szerint az önkormányzatok tartozásait veszik át az iskolákkal, miközben a másik oldal szerint az iskolákba invesztált nem kevés tőke államosítása történik - is hatni fognak a rendszerre, ami itt a Nat-ban például egyáltalán nem látszik. De nézzük is az észrevételeket. Előre vettem az általam észlelt helyesírási hibákat azzal a megjegyzéssel, hogy elvileg tanárok állították össze a dokumentumot, így elvárható lett volna, hogy egy picit átnézzék publikálás előtt. Az otthonoktatásunk egyik oka az volt, hogy megláttuk a leendő általános iskola szórólapját... tele volt helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal...

Persze mindenki követhet el hibákat, emberek vagyunk. Segítenék tehát a hibák javításában:

Helyesírási hibák:
6. oldal 3. bekezdés első sora: "értékálló és kor igényeinek megfelelő" hiányzó névelő: a
11. oldal alcíme: "Az eredményes tanulás segítésénekének elvei" ejnye...
15. oldal Arany János Kollégiumi Program: "segítse a tanulmányaiok sikeres befejezését" tanulmányaik, vagy tanulmányok
18. oldal első sor: "képességgel, hogyváltozatos helyzetekben, szóban és írásban érintkeznitud másokkal" két szóközhiány egy mondatban...
29. oldal 3. bekezdés 2. sor: "és a a nyelvi kompetencia fejlesztése" névelő többlet (talán a korábbi névelőhiány kompenzálása?) :)
30. oldal 2. bekezdés kezdete: "Az mellett az irodalmi nevelés kitüntetett feladata" ejnye... és még szintén itt: "olvasása, és, értelmezése"
30. oldal következő bekezdés: "Az így megszerzett tudásnak nagy szerepe van az érzelmi élet gazdagításában válásában, az empátia fejlődésében." válásában?...


Kritikai megjegyzéseim:
10. oldal 1.2: burkoltan céloz arra, hogy néhány tárgyat össze kellene vonni, illetve új tárgyakat kéne "létrehozni", de ezeket az intézményekre - helyi tanterv - bízza. Kérdés: ha létrehozna egy intézmény egy új tantárgyat, akkor annak a szaktanára honnan készül fel, milyen szakon végez? Nem ad ez a pont egy újabb lehetőséget a szükségtelen vagy túldimenzionált tárgyak létrehozására? Hogy integrálódik ez a későbbi továbbtanulási lehetőségeknél?
Hogyan lehetséges személyiségfejlesztő oktatás egy olyan rendszerben, melyben a 30 fős osztálynál a leadandó tananyag mennyisége akkora, hogy a tanárok a középmezőnyhöz kénytelenek optimalizálni az óráikat? Nézzük meg egy "átlagos" tantárgy "átlagos" tankönyvét, melynek órai anyagát fel kellene dolgozni 45 percben... Ha az órán nem jut idő rá - jelentés, létszám, felelések, számonkérés, stb. -, akkor csak az otthoni munkával lehetne differenciálni, illetve motiválni. Node egy diáknak átlag 6 órája van naponta - tekintsünk most el az egésznapos iskolától -, ha minden tárgyból leckéje van, akkor nem létezik olyan motiváció, melyben minden tárgyra lelkesen tudna készülni. A kooperatív munka - megint érdemes végiggondolni egy-egy tárgy adott órán elsajátítandó anyagát - megszervezése, előkészítése irtózatos többletteherrel jár, amihez nem párosul egyértelmű "eredmény". A domináns személyiségek, a "jó" tanulók tovább emelkednek, a leszakadók még inkább szembesülnek hátrányos helyzetükkel. Hogy differenciáljon egy tanár az ellenőrzésben és értékelésben? Biztosan jó példa az, ha egy gyenge tanuló - a korábbinál valóban jobb - teljesítményét messze túldimenziáljuk, miközben a jó tanulók eredményét csupán "tudomásul vesszük"? A hátrányos helyzetű, különleges bánásmódot igénylő, sajátos nevelési igényű gyermekek egyedi tanulási folyamatait miképpen kompenzálja a rendszer a "végső" értékelésnél? Az érettségi bizonyítvány megléte most még talán képesít... Hasonló problémát jelent a tehetséges diákok felkutatása és képességeiknek fejlesztése, kibontakoztatása. Ez órák alatt nyilvánvalóan nem történhet, vagyis többletteher a tanárnak a diáknak és a családnak egyaránt, még akkor is, ha esetleg ezzel kimagasló eredményeket érhetne el egy adott területen. Nézzük meg a diákok jelenlegi terheltségét, és vegyük ehhez hozzá a tanárok képesítésekor kapott tudását is.
11. oldal: egységes, differenciált és egyénre szabott tanulási követelmények... Gondoljunk megint egy átlagos tanórára. Mikor fér ebbe bele, hogy leadjunk egy anyagot a középszintű diákoknak, foglalkozzunk a lemaradókkal, és bónuszfeladatokkal lássuk el a jobb tanulókat? S ha esetleg még ez bele is férne, mikor jutna idő a differenciált értékelésekre? Továbbá mennyire erősítené ez az objektív értékelés megbízhatóságát? A Te jelesed más jeles mint az övé... aztán valahogy majd mindketten beilleszkednek a munka világába... ugyanolyan képesítéssel...
13. oldal alulról harmadik sora: "hagyományos magyar történelmi sportok" Ezt valaki elmagyarázná nekem pontosan mit is jelent? Az íjászat, lovaglás hagyományos magyar történelmi sport lenne? Ez számomra újdonság... Továbbá - feltételezve hogy erre gondoltak a fogalmazvány írói - melyik iskolának van saját lovardája, esetleg íj készlete és az ehhez tartozó biztonságos pályája? Érdemes egyébként megnézni - különösen alsó tagozaton - mivel telik egy-egy tornaóra. Mind a saját emlékeim, mind az általam tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy ezek az órák voltak a tanáraink lazító órái, megbeszéléseik aktív lehetőségei. Mindeközben jellemzően mi - fiúk - felsőben már fociztunk, a lányok kosaraztak vagy kéziztek általában felügyelet nélkül. És itt nem a (volt) tanáraink, vagy a maiak ellen szólok...
14. oldal: "Az óvodai nevelés kapcsolata az iskolai neveléssel-oktatással. A Nat fejlesztési feladatrendszere szorosan kapcsolódik a kisgyermekkori fejlesztéshez eligazítást nyújtó Óvodai nevelés országos alapprogramjában megfogalmazott célokhoz." Végre. És pontosan miképpen is? Merthogy ez itt nincsen konkrétan megfogalmazva...
23. oldal: " Mivel egyre inkább felértékelődik a formális, informális, non-formális kultúra- és tudásközvetítő rendszerek, intézmények, szervezetek szerepe, idővel a kötelező iskolai képzés nem nyújthat
befejezett, lezárt tudást." Nocsak, akkor mi értelme is van az oktatásnak?...
A további részekből kiemelném az "Életvitel és gyakorlat" közműveltségi tartalmak részét. Ezen belül is az első 4 évfolyamra vonatkozó részt:

"1-4. évfolyam
1. Család, háztartás
A családi élet színtere a családi otthon. Családi feladatok, munkamegosztás. 
A külső és belső terek, berendezési tárgyak szerepe.
Háztartási gépek, eszközök, berendezések és funkcióik.
A biztonságos otthon, az otthoni balesetek megelőzése, elsősegélynyújtás.
Egészséges életmód, egészséges ételek.
Tisztálkodás, öltözködés.
Víz- és energiatakarékosság, szelektív hulladékgyűjtés, újrahasznosítás.
Növények és állatok gondozása a lakásban és a ház körül."

Kezdjük az elején. Napjaink liberális és másokat valamint a másságot is elfogadó továbbá befogadó társadalmában a családi otthon mint olyan kissé fellazult képet mutat. Tekintettel a társadalmi elvárásokra egy összetartozó átlagos család mindkét szülője dolgozik, tehát nem igazán van otthon. Ha mégis, akkor vagy munkanélküli, vagy egyéb speciális okból tartózkodik otthon. Ebből következően jellemzően a klasszikus családi otthonról már nem igazán beszélhetünk, hisz nem élnek együtt a generációk, legtöbbször a gyermekek nem is haza mennek, hanem rokonhoz, szakkörökbe, nagyszülőkhöz, és jó esetben csupán aludni térnek haza. Maradna elvileg a hétvége a klasszikus családi kapcsolatokra, ez azonban jellemzően a család társas kapcsolatainak ápolásának jegyében telik, vagyis a "család" mint olyan - egység és közösség - finoman fogalmazva is a háttérbe szorul...A férfi és női szerepek is meglehetősen kuszákká válhatnak a munkanélküliség vagy az elfoglaltságok függvényében, így a klasszikus férfi női szerepek sem egyértelműek... A külső és belső terekről alkotott fogalmak is meglehetősen vegyesek, elég ha megnézzük a különböző családok anyagi "helyzetét", lehetőségeit. A szelektív gyűjtés hasznosságáról bátran prédikálhatnak a tanárok, ha az otthoni "életvitel" ennek ellentmond. A növények és állatok a ház körül témakör egy városi és egy vidéki gyermek számára - lássuk be - eléggé eltérő lesz... És ez az egész témakör - és ez a legnagyobb kritikai észrevételem - leginkább a családra tartozik, vagyis a szülőknek kellene erről beszélni és ezt átadni. De minél inkább igyekszem az első 4 évfolyam anyagát átérezni és érteni, annál inkább érzem úgy, hogy ez elsősorban a klasszikus család feladata és nem a tanítóé, nevelőé. Persze valószínűleg többen fognak nekem ellentmondani, és nyilván nem is valósítható meg ez a rendszer a legtöbb családban - a fent is említett okok miatt - mégis érzek némi burkolt utalást arra, hogy van létjogosultsága az otthonoktatásnak. Ez különösen a jelenlegi iskolabezárásoknak, összevonásoknak, racionalizálásoknak, anyagi források megszüntetésének, a munkanélküliségi helyzetnek, és még néhány egyéb oknak is köszönhető. Már csupán az a kérdés, hogy ezzel a területtel - az otthonoktatással, a magántanulói státusszal - miért nem foglalkozik a rendszer?...

Módosítás dátuma: 2012. február 28. kedd, 09:52
 

Belépés


Szavazások

Érdekesnek találja az oldalt?
 

Ki olvas minket

Oldalainkat 2 vendég böngészi