Feked project

2010. október 14. csütörtök, 15:16 adminisztrátor
Nyomtatás
Olvasóink értékelése: / 0
ElégtelenKitűnő 

Sokan kérdeztétek, megpróbálom megfogalmazni a főbb vonalakat, bár valószínűleg nem lesz egyszerű, és nyilván lesznek, akik nem értenek majd meg bennünket. Nem vagyunk egyformák, éppen ezért már most, az elején én kérek elnézést mindenkitől. :)

Tehát: leköltöztünk, négy gyermekünkkel. Budapestről. Nyilván adódik a kérdés: miért?

Fontos lenne, hogy mielőtt folytatjuk, az olvasó elolvassa Wass Albert Ember az országút szélén című művét.

Bennem, - most nyilván csak a magam véleményét írhatom meg ezzel kapcsolatosan - a legmélyebb nyomot, és az induláshoz szükséges bátorságot ez a könyv adta. Négy gyermekkel akik éppen abban a korban vannak ahol még fogékonyak a szépre, a falura, az emberi közösségre, az értékekre nem volt kérdés hogy el kell jönnünk a városból. A kérdés inkább az volt el tudunk-e szakadni az urbanizáció köteleiből, a mindent megkaphatsz minden helyben van, mindent neked most, és bármikor csomóiból. Mert igen: egy faluban nincs 3 bevásárlóközpont 2km-es körzetben, nincs színház, nincs mozi, nincsenek múzeumok és a hivatali ügyek intézése, az orvos, az iskola sem olyan egyszerű. Sőt - mily borzalom - itt még térerő sincsen...

Feked

Aztán ott a falu fogalom (illetve kategória) definíciójának problémája is, nem közigazgatásilag, hanem a belülről fakadó emberi igény alapján mi felel meg a gondolattal játszóknak? Legyen azért egy picit nagyobb, mert akkor van iskola, orvos, esetleg még múzeum, és szórakozóközpont is, vagy éppen ellenkezőleg: legyen kicsi, zárt és emberi léptékű? Érezhető már a kérdés felvetéséből is a személyes álláspontom, nem is gondoltam hogy titkolnám.

Abszolut városi (békásmegyeri lakótelepi kulcsos) gyerek voltam, és ott is kezdtem el dolgozni, a városi élet átszőtte a létem. De akkor, és ott ezzel nem is foglalkoztam, a létezés egyéb dimenziói számomra ismeretlenek voltak. Mindaddig, míg egyszer az élet úgy hozta, hogy elkerültem egy zárt sváb falucskába, a nagybörzsönyi hegyek közé és ott kezdtem el dolgozni. Más dimenzió, más értékrendek, egyszerűen más élet fogadott. És bár reménytelenül lehetetlennek tűnt ötről a hatra jutni, az akkori vegetatív 4 évig tartó ottani létezésem meghatározóvá vált későbbi életemben. És persze eljöttem, vissza a városba, az egzisztenciáért, az állítólagos biztos anyagi háttérért, a lehetőségek bőséges szarujához. Persze, munkanélkülinek. És reménytelenül kilátástalannak ítéltem a jövőt, ahogy a huszonéves a maga ereje teljében képtelen elképzelni hogyan lesz neki valaha saját telke, kis albérlete, vagy lakása, a semmiből számomra is képtelenségnek tűnt bármi apró valamit alkotni...

Aztán lett egy lakásunk, később egy saját házunk, autónk, és jöttek a gyermekek is. Bölcsődébe nem jártak, ovodába is csupán a kötelező utolsó évben, és aztán jött az iskola. Most a legnagyobb 4., a következő 2. osztályos, van egy "kötelező" ovodás és egy "otthonbaba". Így jöttünk el.

Nekem könnyű, mondhatják hisz mindenem megvan, nincs miért aggódnom. Dehogy nincs, én is ugyanazért aggódom, a gyermekekért, az egészségért, a békességért, a szépségért, a jóságért... mert másért nem érdemes.

Mi a munka? Mi a ház, mi az autó, és mik a körülöttünk lévő tárgyak? Mi a pénz, mi a vélemény, mi a rossz, vagy a jó? Nyilván ahányan vagyunk annyiféleképpen vélekedünk róluk, és mindig vannak, akik - valóban!- bölcsebbek nálunk. Rajtunk múlik megtanuljuk-e tőlük az igazságot, megértjük-e a szándékukat meglátjuk-e bennük a hosszú évek tapasztalatát?

És akkor a miért-re adott válaszom: a másik dimenzióért. Azért, hogy a gyermekeim most érezhessék a kétfajta létezés közti különbséget. Félreértés ne essék: érezhessék, nem feltétlenül érthessék. Arra ráérnek később is. Nem vagyok urbanizáció ellenes, nincsenek problémáim a városokkal, ismerem őket annyira, hogy megértsem az előnyeiket és tisztában vagyok szükségességükkel is. De látom a falvak vesztét, látom, hogy most még van esély az érzés átadására, amire néhány év múlva már nem nagyon lesz remény. Látom a pusztuló, kihalófélben lévő falvakat, mindegy merre indulunk el az országban, szinte sehol nem találunk számottevően növekvő vagy virágzó falut, ami már ne lenne város... Néha érzem hogy van még remény, de legtöbbször ennek ellenkezőjét tapasztalom.

Mi más a faluban? Elsősorban a léptékek. Emberiek. Aztán az értékek, amiket mi már elfeledtünk, mert számunkra már más adódott, illetve mást tanultunk. A közösség, ami összetartozást valahová való tartozást, magunk és mások elfogadását is jelenti. A személyesség, ami "mindegy hol vagyunk mindig azok vagyunk akiknek megismertek benünket" érzésként jelenik meg akár a boltban, akár a buszon, akár csak egy csendes délutáni séta közben a főutcán. Mert a városban lehetsz "más", itt nem lehet elrejtőzni, itt élni lehet... :)

Módosítás dátuma: 2012. február 05. vasárnap, 10:03